Kultúrák túlélője időn és téren át: a műanyag kerti szék

Vasárnapi lángos evés a piacon, frissítő kávé egy út menti presszó teraszán, balatoni üdülőtelep büféje, grill party és gyermeknapi kézműves foglalkozás, elég különböző helyek és események, de egy tárgy mégiscsak közös bennük. Szinte észrevétlenül lett része az életünknek valahogy a 90-es évek elején, és sokáig maga volt az egyértelmű választás, a műanyag kerti szék.

Österreich – Ein Monobloc vor Österreichischer Bergkulisse, Fotó: Jurgen Lindemann

Elkészíteni egy széket egyetlen darab anyagból, a tervezők régi álma volt. Habár már az 1920-as évektől történtek kísérletek préselt fém- és laminált falemezekkel, az ötlet tökéletes kivitelezésére az 1950-es évekig kellett várniuk. A különböző típusú műanyagok elterjedésével és a fröccsöntés technológiájának kifejlesztésével lehetőség nyílt a gyors és olcsó tömegtermelésre nemcsak az ipari és háztartási eszközök, de az esztétikai értékkel bíró lakberendezési tárgyak terén is.

Újfajta ülőbútortípus jelent meg a tervezői asztalokon, a monobloc szék. Maga a monobloc elnevezés a szék gyártási módszeréből eredt. A tárgyat egy lépésben alakították ki egy anyagból. Leegyszerűsítve: a fröccsöntés folyamata során a termoplaszt polipropilén granulátumot 220 Celsius-fokra melegítették, majd öntőformába öntötték. A granulátumhoz színező anyagokat adva bármilyen színárnyalatú termék előállítható volt. A munkafolyamat jelentős részben gépesítve, minimális emberi erőforrást igénybe véve, hatékonyan és gazdaságosan zajlott. A keletkezett hulladék pedig újabb termékek előállítására beolvasztható volt.

A legtöbb jeles tervezőnek és gyártónak megvolt a maga válasza az új technológia adta lehetőségekre. Az első tömeggyártott modellek mára design klasszikusokká váltak. Így például a Verner Panton dán tervező által megálmodott szék (1958-68), a német építész, Helmut Bätzner Bofinger széke (1964-68) és a neves olasz designer, Vico Magistretti Selene (1961-68) ülőalkalmatossága.

Helmut Bätzner – Bofinger szék (1964-68), Vico Magistretti – Selene (1961-68), Verner Panton – Panton szék (1958-68)

Henry Massonnet francia tervező ezekből a formákból indult ki, amikor 1972-ben megalkotta a Fauteuil 300-at.

Fauteuil 300 (1972), Fotó: Jurgen Hans

A fröccsöntés technológiájának fejlesztésével Massonet gyára, a STAMP gyakorlatilag kevesebb, mint két percre csökkentette az egy darab termékre eső gyártási időt. A viszonylag alacsony előállítási költségek ellenére az újfajta anyag iránt lelkes tervezők és vásárlók rajongása meglehetősen magasan tartotta a Fauteuil 300 árát, így egészen az 1980-as évekig a top besorolású kültéri bútorok közé tartozott. Számos újragondoláson esett át. Maga Massonnet bízta meg Pierre Paulin designert a bútor áttervezésével, így született meg 1973-ban a Boston szék.

Boston szék (1973)

A Fauteuil 300-at tekinthetjük a mai napig legnagyobb mennyiségben utángyártott kül- és beltéri használtra egyaránt alkalmas műanyagszék archetípusának. Az egész világon elterjedt másolatai által talán ez az a design tárgy, amely napjainkban legszemléletesebben reprezentálja a fogyasztói társadalom ellentmondásosságát. Miközben a műanyag szék megtestesítheti a bárki számára elérhető, demokratikus design tárgyat, mégsem képes megfelelni a ma már alapvető fenntarthatósági kritériumoknak, emellett jó példája az uniformizált termékek globális tömegfogyasztásának.

Fotó: bombayjules.blogspot.com

Számos kortárs tervező igyekezett rámutatni erre a problémára monobloc interpretációjában. A legkiemelkedőbbek például Fernando és Humberto Campana Café Chair-je (2006), Maarten Baas Plastic Chair in Wood-ja (2008), Martí Guixé Respect Cheap Furniture projektje (2009) és Martino Gamper Monothrone-ja (2017).

Maarten Baas Plastic Chair in Wood (2008), Martí Guixé Respect Cheap Furniture projekt (2009)
Martino Gamper Mono-Thonet (2017), Fernando és Humberto Campana Café Chair (2006)

Ethan Zuckerman társadalomkutató így fogalmazott egy írásában a monobloc széktípusról:

Azt gondolom, hogy bármely design, amely olyan sikeres, mint a monobloc, bizonyította életrevalóságát. Engem leginkább a monobloc kontextus nélküliségének gondolata foglalkoztat. Látszatra minden tárgy által meghatározható az idő és a tér. A monobloc azon kevés tárgyak közé tartozik, amely minden kontextustól mentes. Ha egy fotográfián meglátunk egy fehér műanyag széket, semmilyen jel nem utal számunkra arra, hogy hol és mikor járunk… Ezek a székek a design egy olyan tökéletességi fokán vannak, amikor már nincs szükség átalakításukra ahhoz, hogy ugyanúgy sikeresen alkalmazhatóak legyenek Afrikában, mint az amerikai külvárosokban.

(Borítókép: White Billion Chairs 33 installáció – Tina Roeder, Fotó: Christoph Sagel)

Scroll to top